Felhőkarcolók között élek. Hol cégek uralják, hol lakóparkok, de Peking sokat változik, és nő – fölfelé, amerikai mintára.

Ezeket a monstrumokat mára már csak néha váltják fel a hutongok, a régi kor emlékei, azok közül is egyre kevesebb az igazi, lakott hutong, olyan, amit nem turistáknak építettek fel. Itt a lakóparkokban épült házak is minimum harminc emeletesek, de ezeken semmi nézni, csodálni való nincs. Az üzleti felhőkarcolók természetesen rendesen ki vannak világítva éjjel, sokszor csak ülök az ablakban, és nézegetem, hogy hova is csöppentem. Vagy nappal, állok a kereszteződésben, és nézegetek fölfelé körbe, alulról is elveszettnek, kis pontnak tűnök. A bevásárló központokban sok helyen van dupla emeletes mozgólépcső, mely a földszintről a másodikra, a másodikról a negyedikre, a negyedikről a hatodikra visz. A 66 emeletesben a felső két emeleten étterem van, üvegpadlóval. A méretek iszonyúak – de ezt Kínában mindenre el lehet mondani, az ország területtől, és népességszámtól kezdve egészen olyan „kis” dolgokig, mint a televízió képernyője. Ehhez képest egy európai város nagyon más. Nem törekszünk megalomán építkezésre, az egésznek van egy hangulata, európai kultúra hangulata. Sajnálom, hogy Peking már nem törekszik kínai hangulatra, azonban más városok igen. Xian-ban az új építésű házak is hagyományos kínai építészet szerint épülnek, jelleget adva magának a társadalomnak, amely megint megtalálni látszik identitását- reméljük ez nem csak a pénzben fog kifejeződni. A jellegzetes kínai társadalom a parkokban van, és ott igazán megfigyelhetjük, hogy ezek az emberek valóban, szívük legmélyében hordozzák ázsiai mivoltukat. Amikor viszont zárnak a kapuk, fölébredünk a kínai álomból, és kilépünk a nagyvárosba, a felhőkarcolók közé.