Ezer oka van annak, hogy miért nem megyünk, rendes, magas árfekvésű, vagy luxusétterembe. Nem csak az, hogy mi alapvetően „egyszerű emberek” vagyunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kínában rengeteg meghívást kapsz különböző vállalkozóktól, gazdag emberektől, akik jó vendéglátó módjára, és tényleg a jó szándéktól vezérelve, a pénztárcájukhoz mért legpuccosabb étterembe hívnak meg. Mivel már van tapasztalatom, mondhatom: ilyenkor mindig, mindenhol éhes maradtam. De miért is? Először nézzük a küllemet: az éttermek szobásak, mint egy szálloda. Minden szobához tartozik egy pincér, egy nagy asztal, kis mosdó, műeurópai kinézettel (de annyira látszik a gagyi minőség – illetve az, hogy le akarták másolni, de közben kínai módra túlzásba vitték a csicsázást). A belbecs: az ételek. Mit is mondjak róluk. Példálózok. Először is tengeri uborka leves. Talán ezt nem kommentálom. Aztán puhára főzött barna szószos kagyló. Vagy mi. Hal ízetlenre kifőzve, sárga édes szósszal leöntve. Minden hús olyan puhára ki van főzve, hogy a rostok elválnak, és nem húst eszel már, hanem valami rágós dolgot, ami szétmállik a szádban; jelentése, hogy a gazdag embernek még rágni se kelljen. Lényeg, hogy minden specialitást kikérnek, mert annyira meg akarnak tisztelni! Ámde, ha elmész az utcáról nyíló kis étterembe, ami csurig van egyszerű kínai népekkel… hű de milyen finomat lehet enni! Ezek a koszos éttermek a szívünknek nagyon kedvesek, van is egy, ahova rendszeresen lejárunk, ahova minden vendéget leviszünk. Ismernek a pincér kislányok, mindig vigyorognak, mi vagyunk az egyetlen fehérek, akik odajárunk. Még az étlapjuk is nagyon koszos, a legtöbb étel pedig csak a falra van kiírva kínaiul. De már megy annyira jól a kínai, hogy a kedvenceinket simán kikérjük. És kit érdekel, hogy nem aranyozott pálcikával, hanem egyszerű fapálcikával eszünk?! Jól érezzük magunkat, hiszen otthon is a Zsiráf és a Rákóczi „pékség” a közegünk.